Meseváros: újabb portréfotózás Krisztával

Előző bejegyzésemet  azzal zártam, hogy a Kriszta-féle sorozatnak lesz folytatása. Nos, az első, zömmel parkos, zöld környezetben készített képek után most valami izgalmas, belvárosi háttérre vágytunk. Nem akartuk azonban a szokásos nyüzsgést látni a képeken – épp ellenkezőleg, azt szerettük volna, ha a város csak meseszerű díszlet lenne az egyetlen szereplő, Kriszta körül. Ezért vasárnap kora hajnalban indultunk fotózni. Nem is találkoztunk mással útközben, csak a szégyellősen felhőkkel takarózó, felkelő nappal, néhány friss léptű gazdival és kutyáikkal, meg két külföldi fiatalemberrel, akik az egész estés bulizás után – meglehetősen kapatosan – kacsáztak hazafelé. Közülük egyik sem látható a képeken, csak Kriszta és a Meseváros.

This slideshow requires JavaScript.

Portréfotózás: Kriszta

Kriszta az interneten talált rám és kért tőlem egy sorozatot magáról. Kívánsága szerint a szabadba mentünk, és jókedvű fotókat készítettünk, ami nem volt nehéz, mert modellemben egy csinos, kedves és mosolygós lányt ismerhettem meg. Mindketten élveztük a fotózást, ezért már tervezzük a folytatást is…

This slideshow requires JavaScript.

Bea és Laci esküvője

Bea és Laci három héttel ezelőtti esküvője több szempontból is különleges volt számomra. Egyrészt, ez volt  életem első önálló esküvőfotózása, melyet ráadásul a menyasszony készülődésétől a lakodalom végéig kísérhettem. A másik érdekesség az volt, ahogyan a dologba csöppentem: Bori barátnőm, a menyasszony tanúja kért meg erre a fotózásra (pontosabban tudta, hogy idővel szeretnék belevágni az esküvőfotózásba és minél többet gyakorolni, ezért elhívott), de az csak az utolsó pillanatban derült ki, hogy nem is nagyon lesz ott más fotós… Mindezek tetejébe, a párral a nagy napot megelőzően nem is találkoztam!

Többszörösen nehezített volt tehát a terep, felelősséggel és rengeteg izgalommal. Félve bár, de fejest ugrottam a mélyvízbe és végigcsináltam. Minden percét élveztem, és bár több nehézség is adódott – így például igen kis helyünk és kevés időnk volt a portrék elkészítésére, ezért rengeteg előzetesen kigondolt ötletemet el kellett vetnünk – azt hiszem, sikerült megörökíteni a nap hangulatát, a szeretetteli és fontos pillanatokat.

Következzen egy kis válogatás a képekből:

This slideshow requires JavaScript.

Levedi és Lehelke – gyermekfotózás a Margitszigeten

Laci barátom régóta szeretett volna egy sorozatot két kisfiáról, így amint picit jobb idő lett, kimentünk a Margitszigetre. Már találkoztam egyszer Levedivel és Lehelkével, így nem voltam számukra ismeretlen, ennek ellenére nem volt könnyű a fotózás. Nem is vállalkozom túl sűrűn gyerekek fotózására, bármennyire is nyúznak kisgyermekes barátaim – úgy gondolom, ez rendkívül nehéz műfaj, mert túl azon, hogy gyorsnak kell lenni és követni kell a gyerek mozgását, nagyfokú empátiát és türelmet is igényel. Érteni kell a gyerek nyelvén, “haverkodni” kell vele, és ha másképp nem megy, hát galád módon le kell fizetni.

Itt ez utóbbi módszerre is szükség volt, mert a hat és öt éves kisfiúk úgy viselkedtek, mint egy zsák bolha és a legkevésbé sem szerették volna, hogy fotózzam őket. Az együttműködés érdekében ezért vattacukrot vettünk nekik, és beígértünk egy McDonalds-ozást is (természetesen Happy Meal-lel). S hogy ez mennyit segített? Íme egy kis válogatás az eredményből:

This slideshow requires JavaScript.

Esküvői hangulatok

Szeretem az esküvők kellékeit: a menyasszony és a vőlegény ruhájának részleteit, az asztali dekorációkat, a gyűrűket, az összes apró kiegészítőt. Ezek a kis részletek hihetetlen erővel adják vissza az egész esemény atmoszféráját. Éppen ezért fotózok szívesen ilyeneket.

Az alábbi fotókat stílusgyakorlatként készítettem, saját tárgyaimat felhasználva (köztük a gyűrűmet, mely életem egyik legkedvesebb és legfontosabb “kelléke”.)

This slideshow requires JavaScript.

Bori

Bori már egy ideje a kedvenc – és legtöbbet fotózott – modellem. Már lázasan készül az esküvőjére, hamarosan pedig jegyesfotózásra megyek vele és vőlegényével Hans-szal. Addig is egy kis válogatás a legszebb Bori-portréimból.

This slideshow requires JavaScript.

Nagylátószög, kis DoF, avagy a Brenizer módszer

Az egész úgy kezdődött, ahogyan minden ilyen szokott: a flickr-en szörfölgetve teljesen véletlenül akadtam rá az amerikai esküvőfotós, Ryan Brenizer galériájára és benne néhány egészen lenyűgöző képre. Percekig csodálkoztam azon, miként lehetett létrehozni olyan effektusokat, amelyek a képeken láthatóak. Picit tilt-shift-es hatásúak ezek a képei, picit olyanok, mintha a modelljei apró babák lennének, akiket csak úgy odahelyeztek egy terepasztalra. Máshol meg úgy tűnik, mintha erősen felnagyított bokeh-plakát előtt állnának.

Először valamiféle Photoshop-trükkre gyanakodtam. Aztán – mivel elkezdett érdekelni a dolog – utánaolvastam és kiderült: valójában speciális panorámafotókról van szó: bokeh panorámák ezek, amelyek készítési technikáját – kitalálója után – egyre szélesebb körben úgy emlegetnek: a Brenizer módszer.

A módszer rendkívül izgalmas és jócskán tartogat kihívásokat a fotós számára, ezért már önmagában kipróbálásra ingerel. A végeredmény (ha sikerül) pedig még csábítóbb. Türelem mindenképpen kell hozzá, és persze sok gyakorlás. Én magam eddig összesen két ilyen képet készítettem – tehát a gyakorlás rám is érvényes. Ennek ellenére (mert mint ismert: „aki nem tudja, tanítja”) alább leírom a módszer lényegét, mert többen is kértétek.

Előkészületek.

Először is szükség lesz egy türelmes modellre és érdekes, mozgalmas környezetre, ahol fotózod. Fontos, hogy az a tér, amelybe a modelledet helyezed, lehetőleg ne homogén felület (pl. egy füves park, vagy rét) legyen, hanem például városi utca, vagy – ha már park, akkor – fákkal övezett sétány, esetleg (mint az én képemen) egy karakteres híd. Ez persze csak néhány javaslat, színes, különleges hátteret szinte bárhol fel lehet fedezni jó szemmel

Ha ez megvan, beszélj meg a modelleddel egy olyan pózt, ami jól mutat a képen, de azért neki is kényelmes, hiszen mindaddig mozdulatlanul kell maradnia, amíg a panoráma-sorozat elkészül.

Most néhány előkészítő lépést meg kell tenned a fényképezőgépeden is. Pontokba szedve a következőket:

1. Objektívnek a lehető legnagyobb fényerejű és lehetőleg enyhe teleobjektívedet válaszd. Ideális lehet például egy 85mm f/1.4-es obi. (Persze egy f/2.8-assal sem lesz rossz a végeredmény…)
2. Állítsd át a gépet manuális módra (ha nem azt használtad) és manuális fókuszra.
3. Ezúttal ne RAW formátumban fotózz, hanem JPEG-ben és abból is a kisebb méretűt válaszd.
4. Ügyelj arra, hogy a fehéregyensúly ne legyen automatikus módban! Állítsd be, a körülményeknek megfelelően.
5. Nyisd legtágabbra a rekeszt.
6. Állítsd be hozzá a megfelelő zársebességet, hogy helyes legyen az expozíció.

Már csak egyetlen dolog hiányzik és elkezdhetsz „lőni”. Állíts gondosan élességet a modelledre (leginkább az arcra). Ezután már ne nyúlj semmihez, kizárólag az exponáló gombhoz!

És akkor kezdődhet a fotózás!

(Praktikus tanács: mivel egy-egy fotózás alkalmával nem csupán egy panorámafotó, hanem jó esetben rengeteg kép készül, hasznos lehet megjelölni, hol kezdődik és hol végződik a panoráma-sorozatod. Enélkül érdekes lesz találgatni otthon, mi is az a rosszul sikerült elmosódott foltokat ábrázoló valami, amiből ráadásul több is van.  Én – Scott Kelby-től ellesve – úgy jelöltem a panoráma elejét, hogy annak első képe előtt készítettem a már beállított géppel egy olyan fotót, amin egy ujjamat az obi elé tartom, a sorozat végén pedig, mintegy záró képként két ujjammal tettem ugyanezt. Persze lehet másként is jelölgetni: olvastam olyanról, aki a saját cipője orrát fotózza le az első kép előtt és az utolsó után is. Innen már tudni fogja, hogy a két „cipős” fotó között egy panoráma-sorozat képei vannak.)

Visszatérve a feladathoz, most már tényleg nincs más hátra, mint a majdani végleges kompozíciód elé egy nagy négyzethálót odaképzelni, és annak bal felső (vagy jobb felső, ahogy jobban tetszik) kockájától elindulva végiglőni egy teljes sorozatot, úgy, hogy az egyes képek között kb. 20%-os átfedés legyen (mert csak így fogja tudni összeilleszteni a Photoshop a kész képet). Ha egy sor kész van, ne hagyd abba, menj „egy sorral” lejjebb, és folytasd addig, amíg el nem jutsz a jobb alsó (vagy bal alsó) sarokba. Menet közben törekedj arra, hogy a modelled arcáról mindenképpen legyen egy teljes fotó, azaz ne két fél képből kelljen az arcot összerakni.

A fotózással kész vagy, a többi már a Photoshop dolga lesz. (Természetesen léteznek panorámakép-illesztő szoftverek, van jónéhány ingyenesen letölthető is, de ezek működéséről nem tudok ismertetést írni, mert nem használtam őket.) Jómagam a PS CS4-gyel dolgozom, ezért az alábbiak arra vonatkoznak.

A PS „file” menüjét legördítve találod az „Automate” almenün belül a „Photomerge” funkciót. Ezt megnyitva tudod betölteni a panorámát alkotó képeket. Ha eleve külön mappába mented a sorozatodat, akkor az egész mappa tartalmát egyetlen kattintással behívhatod.

Ezután már csak egy „OK”-t kell nyomni és türelmesen várni, amíg a szoftver elvégzi a kép összeillesztését. Ha ügyesen fotóztál, akkor nem lesznek hézagok és ez gond nélkül megy. Végezetül vágd meg a képet ízlésed és eredeti elképzelésed szerint és végezd el az esetlegesen szükséges utómunkákat.

Kedvcsinálónak megosztom Veletek a saját első igazi próbálkozásomat a műfajjal. Az alábbi kép 36 különálló fotóból állt össze. Ha rákattintasz, nagyobb méretben is megnézheted.

Jó fotózást, és szép fényeket!

Hogyan fotózzunk zuhogó esőben?

Hónapokkal ezelőtt környékeztem meg Zsuzsit (akit a flickr-es közösség Sushi néven ismer) azzal, hogy szívesen készítenék róla néhány portrét. Ámulatba ejtettek ugyanis a szemei, amelyeket leginkább kreatív önportréin csodálhattunk meg. Szerettem volna e szempárt a magam módján én is megörökíteni.

Zsuzska szerencsére teljes mértékben nyitott volt a dologra és örömmel vállalta a modellkedést, de ennyiben maradtunk. Aztán jó hosszú idő telt el, anélkül, hogy bármi történt volna.

Az év végi rohanás elmúltával azonban most nyélbe ütöttük a találkozót. Szombat délutánra beszéltük meg és a Várba terveztünk felsétálni.

Az időjárás azonban csúnyán közbeszólt és zuhogó eső formájában közölte velünk, hogy módosítsunk az elképzelésen. Mit tehet két, a Moszkva téren ázó-fázó lány ilyenkor? Ha vérbeli csajokról van szó (márpedig…), akkor irány a legközelebbi pláza. Ha pedig elszánt fotósról és modelljéről (márpedig…), akkor irány a legközelebbi „műterem”. A kettő összege: a széna téri bevásárlóközpont két részét összekötő híd, óriási üvegfelületekkel (a legfelső szinten ráadásul a mennyezet is üveges – eszményi fényviszonyokkal).

Persze azt nem remélhettük, hogy vasárnap délután senki nem megy moziba, tehát a kiszemelt helyszín közelében sem fognak mászkálni, de úgy döntöttünk, nem zavartatjuk magunkat. Néhányan megbámultak, összesúgtak, de semmilyen kellemetlen élmény nem ért bennünket. A biztonságiak sem szóltak ránk, valószínűleg azért, mert szemmel láthatóan a velem szemben ülő lányt fotóztam, egy olyan helyen, ahol a közelben semmilyen üzlet nem volt. (Ezt csak azért jegyzem meg, mert állítólag némely plázákban nem szabad fotózni, bár nem tudom, miért és azt sem, melyekben. Remélem, nem kerülök bajba azzal, hogy most elárultam magam, és a képeket megnézve látható, hogy a háttér teljesen el van mosva…)

A helyszín után muszáj szót ejtenem a modellemről is. Zsuzsinak nem csupán a szeme gyönyörű, hanem az egész leányzó csupa bűbáj, csudaszép mosollyal és arccal. Azt hiszem, eddig nem kapott elég figyelmet ez az arc, de bízom benne, hogy ez most változni fog. Öröm volt őt fotózni és ez – azt hiszem – a képeken is látszik.

Ezután még leültünk egy kávéra és egy jóízű beszélgetésre, melynek eredményeképpen mondhatom: lesz folytatás!

This slideshow requires JavaScript.

Szimplán jó

Ma délután hóban fotózós sétára indultunk Zitával és Kristóffal. Igaz, helyszínül a Körutat, a Wesselényi és a Kazinczy utcát választottuk, ami nem tipikusan képeslapokra való mesebeli havas táj. Azonban vonzott bennünket a kihívás, hogy ebből kihozzunk valamit – a latyakon kívül.

A hideg hamar kifogott rajtunk és egy óra múltán a lelkesedésünk is lehűlt. Egyszerű kis örömökre vágytunk: forró csokira, gázkandeláberek szolgáltatta tábortűzmelegre és ecseris eklektikára. (Természetesen nem véletlenül kanyarodtunk a Kazinczy utcába, ahol mindez egy kapun belül megkapható…)

A Szimpla Kert. Ilyenkor januárban nem kert, hanem befűtött kuckóhangulat, délutáni lézengős nyugi és szokásosan kiváló zenei aláfestés. Hozzá jön a mogyorós forró csoki, habbal, fahéjszórással, a kedvenc pöttyös retróbögréből. Mellettünk két fiatal srác, az egyik leplezetlenül stíröli Zitát, no meg azt, hogy a csokit nem isszuk, hanem inkább körbefotózzuk. További két órán át kattogtatunk, melegszünk, beszélgetünk. Ez így, ahogy van: szimplán jó.

This slideshow requires JavaScript.