(Egy kicsit megkésett) előszó 2015-höz

2015-01-04

Nem, nem tettem fogadalmakat. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincsenek megfogalmazott céljaim erre az évre, mert nagyon is vannak – de ezek anélkül is ott dolgoznak bennem, hogy január elsején ünnepélyesen világgá kürtöltem volna őket.
Annyit azonban megteszek, hogy egy pillanatra megállok és visszanézek. Egyrészt, hogy nyugtázzam: jó úton járok. Másrészt, mert így látom csak igazán, milyen messzire jutottam.

Erre jó apropót szolgáltatott a mai nap, amikor – bőven több, mint fél év után – visszamerészkedtem a futópadra, ahol nem várt élményekkel és egy-két döbbenetes felismeréssel lettem gazdagabb. (Amiért a “merészkedtem” szót használtam: tavaly áprilisban a futópadon sérült meg a bal bokám, kis híján szalagszakadás lett belőle. Két hónapig csak bicegve tudtam járni, s a kitartó kezelések és a gyógytorna ellenére többször úgy éreztem, már soha nem fogok futni. Pedig valójában addig nem futottam, csupán “alibiztem” a padon – ezt most már tudom. Gyógyultnak nyilvánításom után kattant ugyanis át a kapcsoló az agyamban, onnantól akartam igazán, s azóta futok is igazán, a szabadban, boldogan. A futópadot viszont messze elkerültem.)

Szóval, látogatást tettem az egykor kedvesnek hitt ismerősnél. Félve léptem a szalagra, de a félelem hamar elillant. Erősebb vagyok, egy alaptalan pszichés gátat bármikor lebontok.

A futás furcsa volt. Annyira átálltam a szabadban nyargalásra, hogy az elején szoknom kellett, hogy nem haladok sehova, csak az “út” mozog alattam.

Illetve, egy fenét nem haladok. Rengeteget haladtam.

Sokszor észre sem vesszük, mennyit fejlődtünk közép- vagy hosszabb távon, mert a naponta megtett kis lépések nem adódnak össze a fejünkben. Rácsodálkoztál valaha olyasvalaki megjegyzésére, aki már régóta nem látott, s elkerekedett szemmel állapította meg, mennyit fogytál, vagy éppen mennyire kiegyensúlyozottnak tűnsz? Így vagyok a futásaimmal. Ma már a világ legtermészetesebb dolga, hogy az öt kilométer amolyan bemelegítő táv, aminél szinte biztos, hogy minden alkalommal többet futok. Mint ahogyan a sebességem is magától értetődően hat perc körüli, kilométerenként – s ez mostanság már inkább a kényelmes tempót jelenti.

Közben fel sem fogom, hogy ez egyáltalán nem volt mindig így, sőt. Ezért gondolkodtam el a mai futás alatt azon, mi történt e téren velem 2014-ben. Lássuk csak.
Az év eleje az említett csendes lötyögéssel telt ama bizonyos edzőtermi futópadon, inkább gyaloglásokkal, mint futással. Mindig egy órát töltöttem a szalagon, mindig ugyanúgy. Két percnél többet soha nem tudtam egy huzamban futni, a misztikus öt kilométeres táv pedig nem eviláginak tűnt. Az évre vonatkozó legnagyobb álmom a híres-hírhedt szigetkör megtétele volt. (Most persze ezt már nehéz széles mosoly nélkül leírnom.)

Aztán jött az április, a rossz mozdulat, s a két hónap teljes leállás. Aztán csak meggyógyultam, – s mivel nyár lett és jó idő – lassan, óvatosan elindultam néhány körre a közeli futópályán.
Három pici kilométer. Ez volt az újrakezdés. Vagy még inkább újjászületés, annak minden eufóriájával.

Most pedig itt vagyok, kilenc hónap után újra látogatóban a futópadon. Zsebemben az elmúlt fél év személyes rekordjaival: az összesen megtett háromszáznegyven, vagy az egyben lefutott tizenhét kilométerrel, a közel húszezer elégetett kalóriával, az 5.35-ös, legjobb kilométerátlaggal teljesített futással.
A szalag mozog alattam, s én azon ámulok, milyen könnyedén haladok. A zihálós két percek és az izzasztó gyaloglások olyan távolinak tűnnek. Most futok. A szerkezet pedig rég nem látott ismerősként állapítja meg, hogy mennyit változtam.

S ez még csak a kezdet. A java most jön. Üdv, 2015!

(Image via Pinterest)

Amikor minden összejön

rain2

Vasárnap dél. Szürkeség. Tipikusan begubózós idő, amit a legjobban teli hassal, egy takaró alatt ejtőzve lehetne elütni. Esik, szemetelősen – épp annyira, hogy kellőképpen vizes legyél. Hideg van.

Na szép, minden összejött. Ki a frász húz ilyenkor futócipőt? Erre gondolok, amikor nyúlok a sajátom után. A futóruha már rajtam. Perverz vagyok, idióta megszállott. Valószínűleg így vélekedik minden jóérzésű ember, de elárulom, egy futó számára ezek a legszebben csengő szavak.

A lépcsőházban elkapok egy “hát ez nem normális” pillantást a szomszéd nénitől, aki a nyomaték kedvéért mellé tesz még egy “nő létére miért nem az ebédet főzi?” fejcsóválást is. Mosolygok rajta és még szaporábban veszem az irányt, ki, a futópálya felé.

Pár háztömb és ott vagyok, bemelegítésnek kocogós tempóban haladok. Az eső az arcomat permetezi. Jó érzés. Kisgyerekes családok, kutyasétáltatók jönnek szembe, gyorsan rám néznek, a szemükben ugyanaz az értetlenség. Ez kellemesen spannol.

A futópálya. Teljesen üres, sőt az egész park is, ami körül kanyarog. Szeretek így futni, enyém a rekortán, senki nincs körülöttem, senkit nem kell kerülgetnem. A saját tempómban futhatok, nem zavar meg semmi.
Az eső néha azért rám akar ijeszteni azzal, hogy jobban rákezd, de nem futamodok meg. Csak futok tovább. Lassan magam mögött hagyom a nehézkes kezdő kilométereket, túl vagyok az első ötön, kezdek gyorsulni. Ezúttal zene is szól a fülemben, tempós, lüktető. Szinte észrevétlenül telik az idő, hamarosan elérkezem a nyolc kilométerhez. Az eső megint rázendít, de az égre pillantva mosolygok egyet és megigazítom a kapucnimat.

Tíz kilométernél úgy érzem, mintha egy filmben lennék. Mint egy harcos vagy egy élsportoló, aki az elemekkel küzdve, elszántan tör előre. Beleélem magam a szerepbe és rákapcsolok. Mire újra a telefonomra nézek, éppen elhagyom a tizenhárom kilométert. Eddig ez volt a rekordom, ezért elönt a bizsergés, hogy a mai táv már most biztosan több lesz ennél.
Nem gondolkodom, visz a lábam. Egészen lassan és nyugodtan lélegzem, semmi zihálás. Az eső legalább olyan kitartó, mint én, már egészen összebarátkoztunk.

És akkor jön a semmihez nem hasonlítható érzés. Egészen feloldódom a futásban: már nincs kapkodás, nincsenek felesleges gondolatok, csak az euforikus boldogság, ott és akkor, a pillanatban.
Flow.
Csak a pálya van és én. Csodálatos üresség, mégis mennyire teljes és egész. Ez az éteri állapot mindent megér. Ritka, meg kell dolgozni érte, de aki egyszer megtapasztalta, újra és újra csak erre vágyik.
Ebben ringatózom, nem is érzem, hogy futok, az eső csapkod az arcomba. Leírhatatlan hangulata van.

Aztán a lábam jelezni kezd, hogy elég, mert fárad. Lassan, finoman akarom kihozni magam a lebegésből, először csak lehalkítom a zenét, majd körülnézek, végül rápillantok a telefonra. Tizenhét kilométer. Atyaég! Jócskán rátettem a múltkori rekordomra.
Óriási mosollyal kanyarodom hazafelé, a végén hajrázom egyet és valósággal berobbanok a ház kapujánál lévő képzeletbeli célba.

Ma tényleg minden összejött.

(Image via Pinterest)

Csak futni

run

Mostanában sokat rakoncátlankodik a telefonom. Két hete már sokadszor fagyott le és dobott ki az alkalmazás, amivel mérem magam futás közben. Ilyenkor muszáj megállnom, hogy életet leheljek a nyomorult készülékbe. Ezúttal közel tíz percembe és egy teljes újraindításba került, mire hajlandó volt ismét működni. Közben egyre idegesebb lettem. Mi van, ha elveszett az eddig megtett távom dokumentálása? Most kezdhetem elölről? Lassan kihűlök, fázom, a lelkesedésem a béka feneke alatt. Mi a fenének csinálom, ha nem mér ez a vacak?

Aztán mégis folytattam, a kütyü pedig számolt tovább.

Tényleg így van rendben? Teljesítménymérés nélkül már nem is futás a futás?

Elgondolkodtam, vajon mikor futottam utoljára csak úgy, örömből, mindenfajta kontroll vagy számlálás nélkül. Talán még soha. S be kell valljam, nem is tudom, hogy menne-e. Hogyan legyek boldog, ha fogalmam sincs, milyen teljesítményt nyújtottam? Egy szimpla jó érzésre alapozva örüljek? Ugyan már. Bemondásra senki nem hiszi el, hogy jó vagyok.

Ez a gondolat azért szíven ütött. Komolyan úgy élek, hogy bizonygatnom kell – mindenekelőtt saját magamnak -, hogy centire-másodpercre ennyivel és ennyivel elégedettebb vagyok, mint a múlt héten?
“Ne tedd mástól függővé a boldogságod.” Ezt a mondatot éppen aznap reggel olvastam valahol, kávézgatás közben. Válasznak nem is rossz. Úgyhogy irány a pálya, de ezúttal kütyü nélkül, csak úgy, a móka kedvéért.

(Image via Pinterest)

Tudsz nemet mondani? És saját magadnak?

A legutóbbi futásomat félbe kellett szakítanom, mert rosszul lettem közben. Hogyan lehet ezt túlélni, amikor tombol bennem a versenyszellem saját korábbi teljesítményemmel szemben? Hogyan lehet nem kudarcként megélni azt, hogy nemet mondtam magamnak? Mitöbb, győztesen kijönni a helyzetből?

A futásaim eleje mindig pokoli nehéz. Még nem melegedtem be, a hangulatom sem mindig feldobott. Rendszerint görcsösen figyelgetem a telefonomon, mennyit mér a Runtastic. Természetesen a megtett táv a legfontosabb adat, és az átlag idő, amely alatt egy kilométert lefutok. Csak azt várom, lendüljek már túl a holtponton, ami jelenleg a negyedik-ötödik kilométer között vár rám. (A holtpontról később bővebben is írok majd). Ezután viszont minden könnyebb, a lábam bírja, a tüdőm rendben, és lassan, úgy nyolc kilométer táján elkap a flow-érzés. Endorfinok, mosoly, színtiszta élvezet.

Igen ám, de mi van, ha pont öt kilométert futok? Ha csak a kínlódás van? Ha éppen a völgy alján állok meg?
Általában nem szoktam. Egy kicsivel mindig túlhúzom, hogy jusson a jóból is. Csakhogy, ezúttal rosszul lettem. Lelkileg gyengén, erősen görcsölve (női baj), és még éhes is voltam. Nem csoda, hogy elszédültem. Muszáj volt azt mondanom magamnak, hogy ennyi és egy méterrel sem több. Persze a fizikai rosszullét mellé azonnal jött a lelkifurdalás, hogy mi a fenének indultam el egyáltalán, ha így kellett végződnie. Szégyen.

Pedig nem az. Ennek a futásnak is megvolt a maga ereje és a haszna. Méghozzá az, hogy nem erőltettem, amikor már nem ment, hanem beismertem, hogy ez most ennyi. Ez nagy szó tőlem, mert iszonyúan makacs tudok lenni. Ha valamit a fejembe veszek, az úgy is lesz. Ha tíz kilométert akarok, akkor nem szállok ki, ha belehalok se.
Legalábbis eddig így gondoltam. De most mertem nemet mondani magamnak. Beláttam, hogy ezúttal ez a helyes, így lesz jobb nekem. S ettől a kudarc máris nyereségbe fordul, hiszen legyőztem magam. Csak nem a rekortánon – hanem itt, belül. És bizony ez is fejlődés.

(Image via Pinterest)

Kelj fel és járj (vagy fuss)


Már megint hullámokban tör rám a gyomrot satuba fogó érzés. Az idegesség. Leizzadok, kiszalad a vér a fejemből, és teljesen hiába próbálok nagy levegőket venni. Tegnap este ismét zokogtam – de jórészt a tehetetlenségtől, hogy nem tudok mit tenni az újra és újra rám törő zokogás ellen. Pedig belül ordítottam, hogy elég, már túl vagyok ezen a szakaszon. De nem. Tudomásul kell venni, hogy ez bizony egy folyamat, amin nem lehet csak úgy átrohanni.

Apropó, rohanás. Egy ideje futok, ami nagy szó, mert a futás mindig a mumusom volt. Kiváncsi voltam, le tudom-e győzni ezt a mumust, s most már eljutottam odáig, hogy igenis élvezem (na jó, leginkább azt az érzést élvezem, ami egy-egy teljesített táv, vagy új személyes rekord-döntés után önt el).

Múlt hétvégén is futottam, pedig lelkileg akkor voltam a mélyponton. Úgy éreztem, minden erőt kiszívtak belőlem, mégis levonszoltam magam a futópályára, mert mennem kellett, magam miatt. Nem vártam magamtól semmit, így annál nagyobb volt a meglepetés, hogy ilyen ramaty állapotban is lefutottam tizenhárom kilométert, méghozzá nem is rossz átlag idővel. Erősebb vagyok, mint gondoltam.

Most újra itt állok, a futóholmim kikészítve. Ugyanolyan gyengének érzem magam, mint egy héttel ezelőtt. Próbálok nem gondolni arra, hogy egy hete is milyen jól ment, mert az már elvárás lenne magammal szemben. Jelenleg nem akarok kemény elvárásokat támasztani, csak annyit kérek magamtól, hogy keljek fel és járjak. Vagy fussak. Magamért.

(Néhány órával később)

Ma csupán öt kilométert futottam. Bár tényleg nem úgy indultam neki, hogy most fogok távolsági rekordot dönteni, titkon mégis reménykedtem egy tíz kilométer feletti mennyiségben. Ha így nézzük, csalódás volt a mai menet. De nem vagyok hajlandó ekként kezelni. Egyrészt, mert akár otthon is maradhattam volna, hiszen görcsöl a hasam és erőtlen vagyok – de nem tettem, hanem felemeltem a fenekem a kanapéról és elindultam. Másrészt, futás közben egy halom kibontásra érdemes gondolat rohant meg.

Azt hiszem, a futás jó analógia az életre. Olyannyira jó, hogy nyilván én vagyok a milliomodik, akinek ez eszébe jut… De talán mégis érdemes foglalkoznom a kis harcokkal, a holtpont problémájával, az összehasonlítási vággyal, a méréssel mint kapaszkodóval, vagy az eredmény kényszeres publikálásával.

Szóval, a futás olyan, mint az élet. Talán ez lesz a mondanivalóm.

(Image via Pinterest)