Kelj fel és járj (vagy fuss)


Már megint hullámokban tör rám a gyomrot satuba fogó érzés. Az idegesség. Leizzadok, kiszalad a vér a fejemből, és teljesen hiába próbálok nagy levegőket venni. Tegnap este ismét zokogtam – de jórészt a tehetetlenségtől, hogy nem tudok mit tenni az újra és újra rám törő zokogás ellen. Pedig belül ordítottam, hogy elég, már túl vagyok ezen a szakaszon. De nem. Tudomásul kell venni, hogy ez bizony egy folyamat, amin nem lehet csak úgy átrohanni.

Apropó, rohanás. Egy ideje futok, ami nagy szó, mert a futás mindig a mumusom volt. Kiváncsi voltam, le tudom-e győzni ezt a mumust, s most már eljutottam odáig, hogy igenis élvezem (na jó, leginkább azt az érzést élvezem, ami egy-egy teljesített táv, vagy új személyes rekord-döntés után önt el).

Múlt hétvégén is futottam, pedig lelkileg akkor voltam a mélyponton. Úgy éreztem, minden erőt kiszívtak belőlem, mégis levonszoltam magam a futópályára, mert mennem kellett, magam miatt. Nem vártam magamtól semmit, így annál nagyobb volt a meglepetés, hogy ilyen ramaty állapotban is lefutottam tizenhárom kilométert, méghozzá nem is rossz átlag idővel. Erősebb vagyok, mint gondoltam.

Most újra itt állok, a futóholmim kikészítve. Ugyanolyan gyengének érzem magam, mint egy héttel ezelőtt. Próbálok nem gondolni arra, hogy egy hete is milyen jól ment, mert az már elvárás lenne magammal szemben. Jelenleg nem akarok kemény elvárásokat támasztani, csak annyit kérek magamtól, hogy keljek fel és járjak. Vagy fussak. Magamért.

(Néhány órával később)

Ma csupán öt kilométert futottam. Bár tényleg nem úgy indultam neki, hogy most fogok távolsági rekordot dönteni, titkon mégis reménykedtem egy tíz kilométer feletti mennyiségben. Ha így nézzük, csalódás volt a mai menet. De nem vagyok hajlandó ekként kezelni. Egyrészt, mert akár otthon is maradhattam volna, hiszen görcsöl a hasam és erőtlen vagyok – de nem tettem, hanem felemeltem a fenekem a kanapéról és elindultam. Másrészt, futás közben egy halom kibontásra érdemes gondolat rohant meg.

Azt hiszem, a futás jó analógia az életre. Olyannyira jó, hogy nyilván én vagyok a milliomodik, akinek ez eszébe jut… De talán mégis érdemes foglalkoznom a kis harcokkal, a holtpont problémájával, az összehasonlítási vággyal, a méréssel mint kapaszkodóval, vagy az eredmény kényszeres publikálásával.

Szóval, a futás olyan, mint az élet. Talán ez lesz a mondanivalóm.

(Image via Pinterest)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s