A legutóbbi futásomat félbe kellett szakítanom, mert rosszul lettem közben. Hogyan lehet ezt túlélni, amikor tombol bennem a versenyszellem saját korábbi teljesítményemmel szemben? Hogyan lehet nem kudarcként megélni azt, hogy nemet mondtam magamnak? Mitöbb, győztesen kijönni a helyzetből?
A futásaim eleje mindig pokoli nehéz. Még nem melegedtem be, a hangulatom sem mindig feldobott. Rendszerint görcsösen figyelgetem a telefonomon, mennyit mér a Runtastic. Természetesen a megtett táv a legfontosabb adat, és az átlag idő, amely alatt egy kilométert lefutok. Csak azt várom, lendüljek már túl a holtponton, ami jelenleg a negyedik-ötödik kilométer között vár rám. (A holtpontról később bővebben is írok majd). Ezután viszont minden könnyebb, a lábam bírja, a tüdőm rendben, és lassan, úgy nyolc kilométer táján elkap a flow-érzés. Endorfinok, mosoly, színtiszta élvezet.
Igen ám, de mi van, ha pont öt kilométert futok? Ha csak a kínlódás van? Ha éppen a völgy alján állok meg?
Általában nem szoktam. Egy kicsivel mindig túlhúzom, hogy jusson a jóból is. Csakhogy, ezúttal rosszul lettem. Lelkileg gyengén, erősen görcsölve (női baj), és még éhes is voltam. Nem csoda, hogy elszédültem. Muszáj volt azt mondanom magamnak, hogy ennyi és egy méterrel sem több. Persze a fizikai rosszullét mellé azonnal jött a lelkifurdalás, hogy mi a fenének indultam el egyáltalán, ha így kellett végződnie. Szégyen.
Pedig nem az. Ennek a futásnak is megvolt a maga ereje és a haszna. Méghozzá az, hogy nem erőltettem, amikor már nem ment, hanem beismertem, hogy ez most ennyi. Ez nagy szó tőlem, mert iszonyúan makacs tudok lenni. Ha valamit a fejembe veszek, az úgy is lesz. Ha tíz kilométert akarok, akkor nem szállok ki, ha belehalok se.
Legalábbis eddig így gondoltam. De most mertem nemet mondani magamnak. Beláttam, hogy ezúttal ez a helyes, így lesz jobb nekem. S ettől a kudarc máris nyereségbe fordul, hiszen legyőztem magam. Csak nem a rekortánon – hanem itt, belül. És bizony ez is fejlődés.
(Image via Pinterest)
rekortánon innen és túl 