Amikor minden összejön

rain2

Vasárnap dél. Szürkeség. Tipikusan begubózós idő, amit a legjobban teli hassal, egy takaró alatt ejtőzve lehetne elütni. Esik, szemetelősen – épp annyira, hogy kellőképpen vizes legyél. Hideg van.

Na szép, minden összejött. Ki a frász húz ilyenkor futócipőt? Erre gondolok, amikor nyúlok a sajátom után. A futóruha már rajtam. Perverz vagyok, idióta megszállott. Valószínűleg így vélekedik minden jóérzésű ember, de elárulom, egy futó számára ezek a legszebben csengő szavak.

A lépcsőházban elkapok egy “hát ez nem normális” pillantást a szomszéd nénitől, aki a nyomaték kedvéért mellé tesz még egy “nő létére miért nem az ebédet főzi?” fejcsóválást is. Mosolygok rajta és még szaporábban veszem az irányt, ki, a futópálya felé.

Pár háztömb és ott vagyok, bemelegítésnek kocogós tempóban haladok. Az eső az arcomat permetezi. Jó érzés. Kisgyerekes családok, kutyasétáltatók jönnek szembe, gyorsan rám néznek, a szemükben ugyanaz az értetlenség. Ez kellemesen spannol.

A futópálya. Teljesen üres, sőt az egész park is, ami körül kanyarog. Szeretek így futni, enyém a rekortán, senki nincs körülöttem, senkit nem kell kerülgetnem. A saját tempómban futhatok, nem zavar meg semmi.
Az eső néha azért rám akar ijeszteni azzal, hogy jobban rákezd, de nem futamodok meg. Csak futok tovább. Lassan magam mögött hagyom a nehézkes kezdő kilométereket, túl vagyok az első ötön, kezdek gyorsulni. Ezúttal zene is szól a fülemben, tempós, lüktető. Szinte észrevétlenül telik az idő, hamarosan elérkezem a nyolc kilométerhez. Az eső megint rázendít, de az égre pillantva mosolygok egyet és megigazítom a kapucnimat.

Tíz kilométernél úgy érzem, mintha egy filmben lennék. Mint egy harcos vagy egy élsportoló, aki az elemekkel küzdve, elszántan tör előre. Beleélem magam a szerepbe és rákapcsolok. Mire újra a telefonomra nézek, éppen elhagyom a tizenhárom kilométert. Eddig ez volt a rekordom, ezért elönt a bizsergés, hogy a mai táv már most biztosan több lesz ennél.
Nem gondolkodom, visz a lábam. Egészen lassan és nyugodtan lélegzem, semmi zihálás. Az eső legalább olyan kitartó, mint én, már egészen összebarátkoztunk.

És akkor jön a semmihez nem hasonlítható érzés. Egészen feloldódom a futásban: már nincs kapkodás, nincsenek felesleges gondolatok, csak az euforikus boldogság, ott és akkor, a pillanatban.
Flow.
Csak a pálya van és én. Csodálatos üresség, mégis mennyire teljes és egész. Ez az éteri állapot mindent megér. Ritka, meg kell dolgozni érte, de aki egyszer megtapasztalta, újra és újra csak erre vágyik.
Ebben ringatózom, nem is érzem, hogy futok, az eső csapkod az arcomba. Leírhatatlan hangulata van.

Aztán a lábam jelezni kezd, hogy elég, mert fárad. Lassan, finoman akarom kihozni magam a lebegésből, először csak lehalkítom a zenét, majd körülnézek, végül rápillantok a telefonra. Tizenhét kilométer. Atyaég! Jócskán rátettem a múltkori rekordomra.
Óriási mosollyal kanyarodom hazafelé, a végén hajrázom egyet és valósággal berobbanok a ház kapujánál lévő képzeletbeli célba.

Ma tényleg minden összejött.

(Image via Pinterest)

Reklámok

Amikor minden összejön” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s