Rólam

Hajnalban ismét ébren forgolódtam. Ilyenkor belső monológokat fogalmazok. Sőt, igazából folyamatosan kopog a belső billentyűzetem. Bosszantó, hogy a legkerekebb gondolataim általában a zuhanyzóban vagy éppen a metró peronján ácsorogva jönnek elő, amikor nem tudom azon nyomban leírni őket. Nagy kár, hogy még nem találták fel a beépíthető diktafont, amely nem csupán hallja, de fel is veszi a gondolataimat. Mert amikor leírhatnám őket, akkor persze soha többé nem tudok olyan frappáns és sziporkázó lenni.

A ma hajnali szösszenetemre is csak halványan emlékszem, a lényegére azonban szerencsére igen: meg kell próbálnom visszaidézni és leírni mindent. Lehet, hogy nem lesz oly tökéletes, de megmarad. Aztán valamiféle elmetréninggel is biztosan lehet fejleszteni a visszaemlékezést, míg végül rutinná válik. Meg jegyzetelni, jegyzetelni, jegyzetelni.

Mert ezek a gondolatok egy idő után, ha már kiadnak egy kritikus tömeget, kiadnak engem. S látni akarom magam kívülről. Ezúttal a futáson keresztül.