(Egy kicsit megkésett) előszó 2015-höz

2015-01-04

Nem, nem tettem fogadalmakat. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincsenek megfogalmazott céljaim erre az évre, mert nagyon is vannak – de ezek anélkül is ott dolgoznak bennem, hogy január elsején ünnepélyesen világgá kürtöltem volna őket.
Annyit azonban megteszek, hogy egy pillanatra megállok és visszanézek. Egyrészt, hogy nyugtázzam: jó úton járok. Másrészt, mert így látom csak igazán, milyen messzire jutottam.

Erre jó apropót szolgáltatott a mai nap, amikor – bőven több, mint fél év után – visszamerészkedtem a futópadra, ahol nem várt élményekkel és egy-két döbbenetes felismeréssel lettem gazdagabb. (Amiért a “merészkedtem” szót használtam: tavaly áprilisban a futópadon sérült meg a bal bokám, kis híján szalagszakadás lett belőle. Két hónapig csak bicegve tudtam járni, s a kitartó kezelések és a gyógytorna ellenére többször úgy éreztem, már soha nem fogok futni. Pedig valójában addig nem futottam, csupán “alibiztem” a padon – ezt most már tudom. Gyógyultnak nyilvánításom után kattant ugyanis át a kapcsoló az agyamban, onnantól akartam igazán, s azóta futok is igazán, a szabadban, boldogan. A futópadot viszont messze elkerültem.)

Szóval, látogatást tettem az egykor kedvesnek hitt ismerősnél. Félve léptem a szalagra, de a félelem hamar elillant. Erősebb vagyok, egy alaptalan pszichés gátat bármikor lebontok.

A futás furcsa volt. Annyira átálltam a szabadban nyargalásra, hogy az elején szoknom kellett, hogy nem haladok sehova, csak az “út” mozog alattam.

Illetve, egy fenét nem haladok. Rengeteget haladtam.

Sokszor észre sem vesszük, mennyit fejlődtünk közép- vagy hosszabb távon, mert a naponta megtett kis lépések nem adódnak össze a fejünkben. Rácsodálkoztál valaha olyasvalaki megjegyzésére, aki már régóta nem látott, s elkerekedett szemmel állapította meg, mennyit fogytál, vagy éppen mennyire kiegyensúlyozottnak tűnsz? Így vagyok a futásaimmal. Ma már a világ legtermészetesebb dolga, hogy az öt kilométer amolyan bemelegítő táv, aminél szinte biztos, hogy minden alkalommal többet futok. Mint ahogyan a sebességem is magától értetődően hat perc körüli, kilométerenként – s ez mostanság már inkább a kényelmes tempót jelenti.

Közben fel sem fogom, hogy ez egyáltalán nem volt mindig így, sőt. Ezért gondolkodtam el a mai futás alatt azon, mi történt e téren velem 2014-ben. Lássuk csak.
Az év eleje az említett csendes lötyögéssel telt ama bizonyos edzőtermi futópadon, inkább gyaloglásokkal, mint futással. Mindig egy órát töltöttem a szalagon, mindig ugyanúgy. Két percnél többet soha nem tudtam egy huzamban futni, a misztikus öt kilométeres táv pedig nem eviláginak tűnt. Az évre vonatkozó legnagyobb álmom a híres-hírhedt szigetkör megtétele volt. (Most persze ezt már nehéz széles mosoly nélkül leírnom.)

Aztán jött az április, a rossz mozdulat, s a két hónap teljes leállás. Aztán csak meggyógyultam, – s mivel nyár lett és jó idő – lassan, óvatosan elindultam néhány körre a közeli futópályán.
Három pici kilométer. Ez volt az újrakezdés. Vagy még inkább újjászületés, annak minden eufóriájával.

Most pedig itt vagyok, kilenc hónap után újra látogatóban a futópadon. Zsebemben az elmúlt fél év személyes rekordjaival: az összesen megtett háromszáznegyven, vagy az egyben lefutott tizenhét kilométerrel, a közel húszezer elégetett kalóriával, az 5.35-ös, legjobb kilométerátlaggal teljesített futással.
A szalag mozog alattam, s én azon ámulok, milyen könnyedén haladok. A zihálós két percek és az izzasztó gyaloglások olyan távolinak tűnnek. Most futok. A szerkezet pedig rég nem látott ismerősként állapítja meg, hogy mennyit változtam.

S ez még csak a kezdet. A java most jön. Üdv, 2015!

(Image via Pinterest)

Amikor minden összejön

rain2

Vasárnap dél. Szürkeség. Tipikusan begubózós idő, amit a legjobban teli hassal, egy takaró alatt ejtőzve lehetne elütni. Esik, szemetelősen – épp annyira, hogy kellőképpen vizes legyél. Hideg van.

Na szép, minden összejött. Ki a frász húz ilyenkor futócipőt? Erre gondolok, amikor nyúlok a sajátom után. A futóruha már rajtam. Perverz vagyok, idióta megszállott. Valószínűleg így vélekedik minden jóérzésű ember, de elárulom, egy futó számára ezek a legszebben csengő szavak.

A lépcsőházban elkapok egy “hát ez nem normális” pillantást a szomszéd nénitől, aki a nyomaték kedvéért mellé tesz még egy “nő létére miért nem az ebédet főzi?” fejcsóválást is. Mosolygok rajta és még szaporábban veszem az irányt, ki, a futópálya felé.

Pár háztömb és ott vagyok, bemelegítésnek kocogós tempóban haladok. Az eső az arcomat permetezi. Jó érzés. Kisgyerekes családok, kutyasétáltatók jönnek szembe, gyorsan rám néznek, a szemükben ugyanaz az értetlenség. Ez kellemesen spannol.

A futópálya. Teljesen üres, sőt az egész park is, ami körül kanyarog. Szeretek így futni, enyém a rekortán, senki nincs körülöttem, senkit nem kell kerülgetnem. A saját tempómban futhatok, nem zavar meg semmi.
Az eső néha azért rám akar ijeszteni azzal, hogy jobban rákezd, de nem futamodok meg. Csak futok tovább. Lassan magam mögött hagyom a nehézkes kezdő kilométereket, túl vagyok az első ötön, kezdek gyorsulni. Ezúttal zene is szól a fülemben, tempós, lüktető. Szinte észrevétlenül telik az idő, hamarosan elérkezem a nyolc kilométerhez. Az eső megint rázendít, de az égre pillantva mosolygok egyet és megigazítom a kapucnimat.

Tíz kilométernél úgy érzem, mintha egy filmben lennék. Mint egy harcos vagy egy élsportoló, aki az elemekkel küzdve, elszántan tör előre. Beleélem magam a szerepbe és rákapcsolok. Mire újra a telefonomra nézek, éppen elhagyom a tizenhárom kilométert. Eddig ez volt a rekordom, ezért elönt a bizsergés, hogy a mai táv már most biztosan több lesz ennél.
Nem gondolkodom, visz a lábam. Egészen lassan és nyugodtan lélegzem, semmi zihálás. Az eső legalább olyan kitartó, mint én, már egészen összebarátkoztunk.

És akkor jön a semmihez nem hasonlítható érzés. Egészen feloldódom a futásban: már nincs kapkodás, nincsenek felesleges gondolatok, csak az euforikus boldogság, ott és akkor, a pillanatban.
Flow.
Csak a pálya van és én. Csodálatos üresség, mégis mennyire teljes és egész. Ez az éteri állapot mindent megér. Ritka, meg kell dolgozni érte, de aki egyszer megtapasztalta, újra és újra csak erre vágyik.
Ebben ringatózom, nem is érzem, hogy futok, az eső csapkod az arcomba. Leírhatatlan hangulata van.

Aztán a lábam jelezni kezd, hogy elég, mert fárad. Lassan, finoman akarom kihozni magam a lebegésből, először csak lehalkítom a zenét, majd körülnézek, végül rápillantok a telefonra. Tizenhét kilométer. Atyaég! Jócskán rátettem a múltkori rekordomra.
Óriási mosollyal kanyarodom hazafelé, a végén hajrázom egyet és valósággal berobbanok a ház kapujánál lévő képzeletbeli célba.

Ma tényleg minden összejött.

(Image via Pinterest)